1.) A szabadbölcsészet angol megnevezése Liberal Arts, hasonló latin megfelelőjéből kiindulva. Szabadbölcsészettel, a latin műveltség alapját képező triviummal és quadriviummal foglalkozunk: tanulunk, ismeretet szerzünk, általános alapműveltséget építünk fel magunknak.

 

2.) Azzal, hogy az Art szó a kifejezés második szava helyett előre került; hangsúlyos lett. Ezzel két dolgot jelzünk: egyrészt, hogy az ismeretszerzés folyamatába sok művészeti módszert építünk bele, erősítve a kreativitást, az önkifejezést, az innovatív gondolkodást és az önbecsülést. Másrészt az ART szó hangsúlyozása arra is felhívja a figyelmet, hogy magát a tanulást is művészetként fogjuk fel, és művészetként műveljük. Tanulni jó, tanulni kreatív, tanulni izgalmas.

 

3.) Az Art előtag után megrövidült a Liberal forma, és Liber-ré alakult. Mondhatnánk, hogy puszta nyelvtani szempont játszott közre, hiszen már nem határozószóként áll az art előtt. A rövidebb "liber" így azonban erősebben hordozza a szabadság jelentéstartamát is: a folyamat során megtanuljuk és begyakoroljuk a szabadság aspektusait is. Szabadon tanulunk, szabad akaratunkból, szabadon választva tematikát és módszereket, élvezve a választás és egyben a tudás szabadságát is, művészetté, Art Liber-ré fejlesztve az egész folyamatot.

 

4.) És végül a szabadság "Liber" szava kap egy kicsi -e hangot a közepébe: a német Liebe kifejezésre asszociálva, ami szeretetet jelent. Műveltség, tanulás, művészet, szabadság és bármi más is ezen alapul, és ide tér vissza: önmagunk szeretetéhez, társaink szeretetéhez, a tevékenységek szeretetéhez, valamint a világ szeretetteljes elfogadásához és befogadásához.

Gondolkodni pedig nem csak szabad, hanem kifejezetten előnyös

 

 

Art Lieber – Pár szó a névről

2018 10. 01

 

B: "És mit fogunk csinálni?"

N: "Vannak a világnak olyan érdekes eseményei és működési mechanizmusai, amikről nagyon izgalmas tudást szerezni. Megtanuljuk együtt felkutatni. Ti segítetek nekem, én segítek nektek. Együtt kutatunk, közben megtanulunk bánni a számítógéppel és Internettel. Pl. utánanézünk az ásványoknak, aztán kirándulunk egyet, hogy be is gyűjtsük őket. Vagy keresünk majd sztorikat, izgalmas történeteket arról, hogy hogyan ugrott le Dugovics Titusz a nándorfehérvári várfokról, és miért. Ha ráleltünk a történetre, azt el kell olvasni - gyakoroljuk az olvasást. Aztán rájövünk, hogy ennél sokkal jobb megfogalmazások is vannak, és még többet kutatunk-olvasunk. Aztán arra is rájövünk, hogy akár mi is írhatunk ilyen sztorikat, megpróbáljuk a fogalmazást, írást. Utána eljátsszuk, mi történhetett - ki mit érzett, milyen arcot vágott, hogy harcolt. És mi van, ha nem is úgy történt? Eljátsszuk a második, harmadik verziót is, szerepcserével. Nyitunk egy vitafórumot, ahol minden szereplő megvédheti a saját igazát - ezzel megtanultok egymással kommunikálni, és képviselni a saját érdekeiteket. Aztán, ha megegyeztetek, megépítjük közösen a várat kartonból. És ha már nagyon unjuk a kétkezi melósmunkát, szakmát váltunk, építészek leszünk: kiszámoljuk, hogy ha ugyanezt téglából kellene megoldani, ennyi és ennyi sor esetén hány téglából mit lehetne létrehozni. Ott bejön a matek. Miután meghallgattuk, milyen zenék szóltak akkor, csinálunk egy korabeli udvari koncertet is. Kellenek hozzá jelmezek, kellékek, pajzsok. Kitekintünk egy kicsit arra, hogy ugyanebben az időpontban a törökök éppen hogy ünnepelnek - hogyan néznek ki, mit esznek, kinek hajbókolnak, milyen a házuk. És mindezek mellett, ami a legfontosabb, hogy együtt tanuljuk meg, hogyan érdemes összhangba hozni testet-lelket. Mitől nem nyom agyon az információ, hogy a legélvezhetőbb és leginkább hatékony összeszedni. Mit érdemes, mit nem. Megkeressük együtt a módszereket. A közös visszajelzésekből, a beszélgetésekből. Megtanulunk szelektálni az alapján, amit tapasztalunk. Meditálunk együtt. Minden nap mozgunk. Ugyanazt csinálom majd, mint ti. Nekem is kell. Együtt fedezzük föl a legharmonikusabb állapotot."

 

B: "Fú, én ezt nagyon várom!"

N: "Én is." :)

Mit fogunk csinálni?

2018 10. 01

 

Avagy "Tanuld meg fiam, hogy az élet nem fenékig tejfel".

 

A teljesen jogos, és rendszeresen előforduló kérdés két szempontból is megválaszolható. Közelítsük meg először a közoktatás hatékonyságának oldaláról, aztán elemezzük a visszaintegrálhatóság kérdését.

 

1.) Mennyire látjuk azt, hogy aki elvégezte a nagyon neves über-gimnáziumot, az jól teljesített egyetemen is? Mennyire látjuk azt, hogy aki jól teljesített egyetemen, az feltétlen garanciát és egyenes utat kapott a felhőtlen, sikeres életbe? Az nem küzd egzisztenciális és elhelyezkedési problémákkal? Annak nem kell tovább képeznie magát? Mennyire függ össze az iskolában kiállított bizonyítvány, az ott megtanult információhalmaz és a biztos elhelyezkedés, a rátermettség, a munkahelyi elvárásoknak való megfelelés stb? Ugye, szinte semennyire? :) A munkaerőpiac követelményei egyre inkább eltérnek a közoktatás szempontjaitól. A kutya nem kérdezi a munkainterjú alatt, hogy milyen volt a bizonyítványod, azt viszont elvárják, hogy vágjon az eszed, beszélj két nyelvet minimum, képes legyél problémákat és konfliktusokat megoldani, kommunikálj hatékonyan és rugalmasan gondolkodj. Kutatások szerint 10 év múlva alapvető programozási ismeretek nélkül szinte lehetetlen lesz majd álláshoz jutni. A nyelv már most alap. Mennyire készít fel ezekre a kihívásokra az iskola? Mennyire fejleszti a tanulók gondolkodását, mennyire tudják összekapcsolni és használni a beléjük sulykolt információkat, mennyire találják fel magukat idegen szituációban, mennyire képesek megszólalni nemzetközi társaságban? Felkészít az iskola arra, hogy megálld a helyed a társadalomban? Melyikben? Mikor épül burok a gyereked köré, nem éppen itt?

A kérdés megfogalmazásakor már mindannyian tudjuk, hogy épp a közoktatás helyezi a tanulót egy nem valós értékrendbe, a kicsi pirospontocskáival meg kicsi ötöskéivel együtt, aki aztán, kikerülve onnan, döbbenten tapasztalja, hogy a pontocskák felszívódtak az évzáróval együtt. Ez vonatkozik, uram bocsá', a nagyon elit gimnáziumokra is.

 

2.) A kérdést a másik oldalról nézve megnyugtató lehet azt tudni, hogy magántanuló csoportból bárki visszaintegrálódhat a közoktatási rendszerbe, ha nagyon szeretné vagy ezt tartja jónak. Magántanuló bármely pillanatban lehet egy diák, különösebb macera nélkül, egy aláírt nyilatkozatban kell az addigi iskolája felé ezt bejelenteni. Mivel a tankötelezettségnek eleget kell tenni, a magántanulók minden félévkor és év végén vizsgát tesznek az addigi intézményükben, aminek a vizsgát kötelező lefolytatnia, és bizonyítványt állít ki érte. Vannak olyan (nem magyar) intézmények, melyeknél a vizsgát más rendszer váltja ki (erről máskor). Annyi azonban biztos, hogy akár otthon egyedül, akár tanulócsoportban tanul magántanulóként egy gyermek, félévkor és év végén érvényes bizonyítványt kap, mellyel bármikor vissza tud menni bármelyik közintézménybe. Ha valaki rettentően fél egy gimnáziumi felvételitől, pontszámokra és jó bizonyítványra hajt, nem bízik a magántanulás hatékonyságában, az akár azt is megteheti, hogy a felvételi előtti utolsó évre visszairatkozik az általános iskolájába. Legalább addig jól érezte magát. :) És ha jól működött körülötte a magántanuló csoport, azt is látni fogja, hogy mérföldekkel előrébb jár, mint osztálytársai..

 

Bármennyire egyszerűnek tűnnek is a válaszok, pontosan tudjuk, mennyire nem egyszerű maga a gyakorlati döntés ezügyben. Tisztelet minden bátor szülőnek, aki mer kilépni a társadalmi szocializáció keretei közül :)

Hogyan integrálódik

a  későbbi közoktatásba / a társadalomba a tanulócsoportos gyerekem?

2018 10. 01

 

A tisztelet (az oktatási környezetben sem) egyoldalú, kizárólag a tanár felé irányuló viszony. Téves elképzelésnek, rossz beidegződésnek tartom, hogy a gyereknek automatikusan, hierarchikus alapon, korra és pozícióra hivatkozva tisztelnie kellene a tanárát. A tisztelet nem kikövetelhető, nem automatikusan adott, nem pozíciófüggő, nem korfüggő, nem a szigortól vagy épp a magázódástól alakul ki - az ilyen alapon létrehozott "rend" mindig látszólagos, az adott pillanatban kényszerből felvett, nem belülről fakadó elrendeződés. Semmit nem ér. Fölösleges a 40 évvel ezelőtti állapotokra hivatkozva nosztalgiázni a tanári pozícióvesztésen, akkor sem volt már őszinte a viszony. Nekem voltak rémesen rossz tanáraim is, akiket "mindenki tisztelt", mert így gondolták helyesnek, ez volt a társadalmi elvárás - de senki nem szerette őket. És nem is tanítottak jól.

 

Ideje lenne belátni, hogy valódi tisztelet csak akkor alakul ki két ember között, ha a viszony kölcsönös, és partnerségen alapul. Amikor mindkét fél belátja, mi az, amit a másik tud, amit a másik adni képes, amiben a másik kiváló, becsülhető, követhető. Ehhez közös munka kell. Közös adok-kapok. Közös megmutatkozás. Rácsodálkozás a másikra.

Nagyon sokszor felejtik el a felnőttek, hogy mennyi mindent tanulhatnak a gyerekektől. Nagyon sokszor felejtik el a tanárok, hogy tulajdonképpen szolgáltatnak, közös munkát ajánlanak fel, ahol nem csak a gyereknek kell igazodni a tanári elvárásokhoz, hanem a tanárnak is a gyerek személyiségéhez és képességeihez. Sokszor elfelejtik meglátni, hogy mindegyikben van valami csoda, amit csak ő tud adni. Hivatkoznak a "romló gyerekanyagra", az egyre kezelhetetlenebb magatartásproblémákra, az alapvető morál hiányára - és eszükbe nem jut, hogy esetleg valamit ők csinálnak rosszul. Elfelejtették az igazodást. Elvesztették a rugalmas nyitottságot. Dögunalmas órákat tartanak, 50 éves módszertannal. Nem látják, hogy más már a világ. Maguk sem érzik benne jól magukat.

 

A konvenciókból állítólag nehéz kilépni, és tisztelet tekintetében évszázados konvenciókkal van dolgunk. Amint ez egy kicsit is tudatosul, már nyitottabban fordulunk a gyerekek felé, és kikukucskál az öröm a szigor, a magázódás és az "üljlefiamegyes" mögül. Ilyenkor pedig a tisztelet is magától generálódik körénk. És nincs annál jobb, amikor egy gyerek csillogó szemmel magától ajánlja föl az együttműködését.

Tisztelet

2018 10. 01

 

Gyerekkoromban hetente mentem valami versenyre. Küldtek. Mert jó voltam. Okos, kitartó, szorgalmas. Cuki is, persze. Bármiben. A végletekig terhelhető. És mindig hoztam a díjat is. Lehetett lengetni. Megdicsértek érte. Fejsimogatás, körbekürtölés, babér-aratás. Csináltam. Elvárássá vált. Nem értettem, hogy miért nem veszik észre a mértéktelenséget. Nem értettem, miért kell nekem éjjel 11-kor faliújságot szerkeszteni. Nem értettem, hogy miért nem sajnálnak. Nem sajnáltak. Nem vették észre a kisembert, csak a körbehordozható teljesítményt. Aztán belázadtam, mint mindig. Ez az első jó sokáig tartott, és nagy tétje volt: más elvárásai - elképzelései szerint ugrálok csicskaként életem végéig, vagy végre hajlandó vagyok megkeresni-megcsinálni magam. Nem könnyű az ilyet felismerni gyerekként, és nem könnyű kitörni belőle, főleg, ha folyamatos ováció vesz körül.

 

Mindig ez az agyig felszívott küzdelmi lendület jut eszembe egy-egy körbehordozott gyerekteljesítmény láttán. Főleg, ha hetente fordul elő. Hogy álljatok le. Álljatok már le. Hagyjátok már békén őket. Játszátok itt a kis bugyuta bemutatósdit egymásnak, igazolni próbálva saját szürke hétköznapiságotokat, sivár napjaitokat, fantáziátlan életeteket; betakarózva a "büszke vagyok" és az "ő az én életem" mondatokba, begyűjtve a félirigy elismeréseket a szomszédtól meg a kollégától, naná, bezzeg őneki nincs ilyen gyereke - ez merő önzés, agresszív és gusztustalan önigazolósdi, aminek semmi köze a gyerekedhez vagy a tanítványodhoz, ez nem neki jó, ez nem róla szól, hanem rólad, a kisemberről, aki a saját teljesítményére sosem számíthat, azt sosem tudja körbehordozni, ezért kiszipolyozza a másikat.

Emlékszem erre az állapotra. NEM JÓ a gyereknek. Rosszat teszel vele, büszke anyuka, büszke tanár. Mert ő játszani akar. Magát felfedezni. A saját motivációját megtapasztalni. Saját korlátait megállapítani. Tudja, hogy mi érdekli, ha hagyod. Tudja, hogy nem kell mindenért versenybe szállni. Pontosan tudja, hogy a versenyes történet nem róla szól, ő csak egy eszköz, a körbehordozott véres kard, felnőttek nyomorult életének kicsi-pici kompenzációja, tárgyiasított pszeudo-önbecsülés, de még egy darabig csinálja majd, mert szeret. Téged, aki felhasználja.

 

Aztán ha tényleg van esze, és nem vált betanított droiddá, majd fellázad. Nekem a történet innentől izgalmas és szerethető. Addig max nevetséges.

 

 

vissza a főoldalra

A gyerek mint körbehordozott

győzelmi zászló

2018 10. 01

Art Lieber központ

6098 Tass,

Határköz utca 1.